A mai nap megkérdeztem az egyik nagyon jó barátomat hogy kirakhatom-e az egyik versét a blogra, mondja persze nem látja miért de nyugodtan. Azt mondtam, hogy: Ne csak az én nagyon laza kötetlen beszédemet olvassák hanem legyen benne egy kis komolyság is, mert nem egy újabb "tékasztorik" oldalt akarok! Szóval megérkezem Pécsre bejelentkezek a Facebookomba és egy üzenet vár! Ma este körülbelül egy órával ezelőtt kaptam ettől a nagyon jó barátomtól egy novellát, szerintem ezalatt a 4 óra alatt dobta össze és csak annyit mellékelt hogy kritizáljam... Hát én ezzel kritizálnám!
Csak Egy Séta
A város végtelen nyugalmát néha töri meg csak egy kávédarálón száguldó, vad tizenéves kamasz.
A főutca ezernyi kis fénye mint hangtalan szentjánosbogártenger borítja be az ég rá eső részét.
Nem szeretem a tündöklő fények reflektorháborúját, ma, lelkem magánya nemes egyszerűségre vágyik.
A megviselt emeletes házat magam mögött hagyom, elégedetlenség kéne, hogy eltöltsön, de mégis nyugodtan
lépkedek alá a lépcsőfokokon. A ház előtt aztán megtorpanok. Nem nézek vissza, sose nézek vissza, de tudom
mit hagyok hátra. Vajon látom még valaha a feldúlt lakás otthonos mozgolódását? Kitudja, most ez nem is számít.
A percek csak úgy peregnek, míg az egyhelybenállás gyönyöre kápráztat el, s semmi se vehet rá az indulásra.
Majd szelíd, határozott, megfontolt és kimért léptekkel mégis a félhomályban pislákoló éjszakába sétálok.
A sötétbe burkolózó félreeső hazautat választom. Késő van, a tolvajok is otthon pihennek már, a műszak
rég lejárt nekik is. Kihalt minden, egy eltévedt lélek se téved arra. Csak én, egyedül, boldogan.
A kisutca közömbös nyugalma árad át lassan lüktető ereimben. A léptek szabályszerűen követik egymást,
mint lusta, de fegyelmezett katonáké. Lassan fogy csak a táv, unalom nem nyom, de kedvem dúdolásra késztet.
Hisz nincs abban semmi rossz. Gyűrött zakómat a vállamra dobom, feltűrt ingujjam megigazítása pedig begyakorolt,
rutinos mozdulatként már fel sem tűnik. A kopott nyakkendő csak úgy lifeg a nyakamon, mint megfáradt kígyó,
kit gazdája pihenésnek engedett. Régi barát ő, még fiatalon kaptam. Mennyi átmulatott éjszaka észrevétlen tanúja
e láthatatlan társ. Az öreg mellénye pont jól feszül rajtam, már tudom kitől örököltem szikár alkatom. És az
órája. Lenyűgöz a gondolat, hogy a jelen szimbóluma múltat idéz és mellette ott vagyok én, a jövő.
Egy pillanatra megtorpanok. Az utca zajtalanságát csak egy rossz lámpa zakatoló fénye zavarja meg.
Egy molylepkék megunhatatlan kör-körös tánca tölti meg vissza-visszatérő fényét. Mint kecses, de kissé ittas
jégtáncosnő jól megtervezett produkciója, csak szenvedélyesebb és zavarodottabb. De ez a mólylepke lét velejárója.
A szokásos tíz perces séta idejét már rég túlléptem és még féltávon se tartok. De ez most a legkevésbé se zavar.
Ugyanazzal a hanyag, de korántsem suta mozgással folytatom az utat. A dúdorászás már fütyörészéssé nőtte ki magát,
ahogyan felbátorodok láthatatlan közönségem üdvrivalgásán. Figyelmemet egy hajthatatlanul szorgos lámpa alatti
fekete csepp kelti fel az aszfalton. Majd mégegy, és őt követi egy harmadik kissé lemaradva, de azért még a bronzérmet
megkaphatja. Majd feltekintek és az esőcseppeket már az arcomon érzem. Igen, így szép igazán az este. Persze esernyőmet
melyet sose hordok magamnál, ma se hoztam el. Úgyse húznám fel. Hát így. Fáradtan, nyugodtan és ázottan érkezem az otthont
jelentő kis sikátorhoz. Igen. Szép befejezése volt ez a mai napnak.
